Amerika: az elektronikus zenei ping-pong üzleti profija

A detroiti techno alapítói 

Amerika megalkotta, importálta majd visszafogadta és üzleti alapon teljesen kifacsarta az elektronikus zenei mozgalomban rejlő szinergiákat. Az alábbi cikk ezt a folyamatot járja körbe alaposabban.
Az elektronikus zene születése két, egymástól kb. 450 kilométerre fekvő amerikai metropoliszhoz, Chicago-hoz és Detroit-hoz kötődik. Míg előbbi a ‘70-es évek végére a fősodorban teljesen lesajnált érzelmes, énekes diszkó hagyományokra épített, s a nagyzenekari kíséretet dobgépekkel és szintetizátorokkal váltotta ki, addig az autóipari fellegvárból torzóként hátramaradt, kiürült Motor City az ipari futurizmust tűzte zászlajára, a kraftwerki esztétikát követő fémes, kíméletlenül precíz alapokkal, földöntúlinak ható, sejtelmes dallamokkal és vokálmentes hangzással. Az új formabontó zenékre persze zömében az amerikai társadalom szegregált rétegei (afroamerikaiak, melegek, bevándorlók) kaptak rá, akik egyfajta felszabadító szabadságélményként fogták fel, hogy egy sötét klub falai között rophatják valami teljesen újra egész éjszaka, megbélyegzés nélkül, zavartalanul, kéz a kézben.

TB-303: Az acid megfeszít

A technológiai fejlődés és a politikai-kulturális közeg megváltozása ágyazott meg az elektronikus zene terjedésének
Elsődlegesen a zenei forradalmat a technológia rohamos fejlődése tette lehetővé. A szintetizátorok és ritmusgenerátorok átvették az uralmat a popzenében és a rockzenekarok is előszeretettel dobták be mentőövként a produkcióikban. A fokozódó igény gyártói versenyhelyzetet teremtett, a kereslet magával hozta a nagyobb és olcsóbb kínálatot. Külön öröm, hogy a Roland cég formabontónak szánt, de a célréteg által mellőzött kütyüit újrahasznosítva az új zenei irányok megtalálták az alapmasináikat (TR-808, TR-909 és a TB-303, kiegészítve az elektronikus zene sarokpontjának számító sampler-ekkel).
Másrészt a ‘80-as évek bizonytalan, szürke kivárása, mint politikai/kulturális helyzet sokakat csábított a kitörésre. Amerikában Ronald Reagan grandiózus csillagháborús tervével végre térdre kényszerítette a szovjeteket, s a hidegháború lezárásával az orosz érdekeltségi zónába tartozó államok is lehetőséget kaptak a kulturális lemaradás eltüntetésére.

A fal útját állta a kultúra/zene szabad áramlásának

A legnagyobb lendületet Németország kapta, mely a berlini fal leomlásával végre egyesülni tudott és az elektronikus zene egyik legszimbolikusabb európai hídfőállásává vált. A konzervatív Margaret Thatcher kormányzása és megszorító intézkedései alatt fuldokló angolok harapták rá a legintenzívebben a Chicago-ból és Detroit-ból érkező, merőben új zenei ingerekre. Az acid house (és extasy) hullám (amit találóan Second Summer Of Love-ként aposztrofálnak ‘88-89-ből) és a gyorsan szárba szökkenő rave kultúra valósággal beszippantotta őket. Az import lemezeken keresztül az amerikai előadók folyamatosan kapták a megkereséseket Angliából és Európából, s az Atlanti-Óceánt átszelve láthatták testközelből, hogy a zenéjük értő fülekre talált.
”Amikor először mentünk Angliába, azt sem tudtuk, mi történik. Senki sem ismert minket otthon [Chicagóban] a klubokon kívül. Manchesterben viszont mindenki smiley-s pólót hordott, és ezrek ünnepeltek minket” mondta egy interjúban Marshall Jefferson.
Hasonló élményekről számolt be Hassan Watkins, a Members of the House tagja is.
„Amikor kijutottunk a tengerentúlra, teljesen ledöbbentem, hogy emberek ezrei ismerik a felvételeinket. Minden egyes szót velünk énekeltek. Itthon [Detroitban] senki sem tudta a szövegeinket”.

Digweed és Sasha a Twilo előtt

Európa imádta, Amerika negligálta. Mi okozta ezt a kettősséget?
A ‘80-as/’90-es évek amerikai zenei trendjeit továbbra is a hagyományos “egy szál gitáros” country, a pop, r’n’b, a rock/grunge/metal és a hip-hop különféle variációi határozták meg. A vokál alapú muzsikák mellett a “lélektelennek” bélyegzett elektronikus zenéknek nem jutott hely a hagyományos sugárzású rádiókban, s a major kiadók is maradtak a biztos hasznot termelő projektjeiknél.
Az országon belüli óriási távolságok és egységes médiatámogatás híján az elektronikus zene csak lokálisan tudott megragadni és prosperálni, főleg a nagyvárosokban (New York, Chicago, Los Angeles, Orlando, Miami). Néhány megaklubot (Twilo, Tunnel, Sound Factory, Space, Firestone) leszámítva helyi underground körök és lelkes kalózrádió csatornák igyekeztek rajtatartani az ujjaikat az elektronikus zene ütőerén.
A ‘90-es években volt egy nagyobb fellángolás, főleg a big beat hullámmal egy időben, amikor rock orientált, de elektronikus zenei köntösbe bújtatott formációk (Fatboy Slim, The Chemical Brothers, The Prodigy) próbáltak betörni az amerikai piacra, kisebb-nagyobb sikerrel. Ezzel párhuzamosan az amerikai producerek - Deep Dish, Danny Tenaglia, BT, Josh Wink, David Morales, Armand Van Helden, Erick Morillo - még nagyobb csapásszámra kapcsoltak kiadványaikkal, őket hősként ünnepelték világszerte. A ‘90-es évek hollywoodi mozisikerei is előszeretettel használtak a soundtrack-hez elektronikus zenéket (Matrix, Blade, Spawn, The Saint), sok amerikai kötődésű muzsikával (The Crystal Method, Rob Zombie, Moby).
A 2000-es évek derekára a zeneipari mechanizmusok személyre szabták az elektronikus zenében rejlő potenciált maximálisan kiszipolyozó üzleti modellt és úgy csomagolták be, hogy az az amerikai piacon is kelendő legyen. Ez egyszerre volt szándékos, illetve spontán folyamat. A zenei streaming/videószolgáltatók megjelenésével, a digitális kiadók/letöltések felbukkanásával és a rádiók egyeduralmának megszűnésével a zenefogyasztók sokkal demokratikusabban és gyorsabban választhatták ki, hogy ki-mit szeretne hallgatni. Az addig kapuőrzőkkel szigorúan védett folyamatok liberalizálódtak, a hallgatók kezébe került az irányítás. A növekvő igények miatt a zenei rendezvények is kinőtték a klubkereteket, egyre több zenei fesztivált rendeztek országszerte (Electric Daisy, Ultra Music Festival, Coachella). A puritán dizájnt felváltotta a részletgazdag, lenyűgöző fény és effektshow, s a kezdetben a rock bandákat “kiváltó” DJ-k maguk lettek a “rocksztárok” emelvényeken pózolva, szép nagy kerek összegekről szóló csekkel a farzsebükben.
Ne felejtsük el a social media hatását sem, ahol azonnal rendkívül sok információ eljutott zenésztől a felhasználóig, de ugyanígy a negatív kritika is hamarabb megtalálta a művészeket.

Mikor érkezett el a nagy breakthrough pillanata?

David Guetta az EDM sikerkovács

Az amerikai zeneipar a 2010-es évek elején „EDM”-ként (Electronic Dance Music) címkézte fel a zenei fősodor aktuális hangzását, ami ekkor vált stadionokat megtöltő tömegjelenséggé. A francia David Guetta-t tekintik kulcsfigurának, aki szisztematikusan a legnagyobb amerikai R&B és pop-sztárokkal (pl. Rihanna, Usher, Nicki Minaj, Sia) kezdett dolgozni, ezzel „beemelve” az elektronikus zenét a mainstream popzenébe. Míg a korábbi DJ-k megpróbáltak alkalmazkodni az amerikai trendekhez, Guetta nem volt hajlandó kompromisszumot kötni a hangzásában. Azt vallotta, hogy a house zene energiáját kell ötvözni a popzene dallamosságával, így az érzelmes és táncolható ritmusok egyszerre szólították meg a klubokat és a rádióhallgatókat. Ő volt az a híd, amely összekötötte az európai elektronikus hangzást az amerikai pop- és hiphop-kultúrával. Gyakran hivatkoznak rá az „EDM keresztapjaként”, mert az ő slágerei tették a műfajt rádióbaráttá és a tömegek számára is elfogadottá az Egyesült Államokban. 2009-es ‘One Love’ albuma hemzseg a sztárelőadóktól (Kelly Rowland, Akon, Kid Cudi), számtalan kimásolt kislemezzel és milliós lemezeladással. Guetta volt a producere a The Black Eyed Peas szintén 2009-es ’I Gotta Feeling’-jének, ami az amerikai történelem egyik legtöbbször letöltött dala lett, és bebizonyította, hogy az elektronikus ütemek uralhatják a Billboard slágerlistákat.
Persze nem lehet csak neki adni az összes kreditet “Amerika elfoglalásáért”, mert több hatás összeadódása teremtette meg a nagy áttörést a jenkiknél.

2007-ben a Daft Punk levette Amerikát a lábáról

A francia Daft Punk duó 2006-os Coachella fesztiválos fellépésüket és a komplett 2007-es Alive turnéjukat tartják az igazi gyújtópontnak, mely elindította az elektronikus zenei lázat. Kicsit más zenei vonalon mozogva (az azóta többszörös Grammy-díjas) Sonny John Moore aka Skrillex a 2010-es ‘Scary Monsters and Nice Sprites’ kislemezével robbantotta be a dubstep műfajt a mainstreambe, az agresszív, wobble és woi-gazdag zenéin keresztül amerikai fiatalok milliót vezette be az elektronikus zene világába. Ezt a fajta dubstep-et a puristák “brostep”-ként is becézték, s jelentős hatással volt az aktuális slágerzenei vonalra, az EDM sound része lett.
Szintén meghatározó pillanatnak tartják Avicii felemelkedését is, a 2011-es ‘Levels’ dala legalább annyit nyom a latba, mint a korábban említett ‘I Gotta Feeling’. Ha ez még nem lenne elég Tim egy lépéssel még közelebb lépett az amerikaiakhoz, hiszen 2013-ban a country-t párosította (‘True’ album és főleg ‘Wake Me Up’) a meglévő pop-osabb, dance-sebb miliőhöz.
A svéd house mega-mogulokból alakult Swedish House Mafia (Axwell, Steve Angello, Sebastian Ingrosso) első elektronikus zenei formációként töltötte meg a new yorki Madison Square Garden-t. Zenéik - ‘The One’, ‘Don’t Your Worry Child’ - szerves részét képezték az EDM-sound felfutásának.
Összességében elmondhatjuk, hogy az elektronikus zene óriási utat járt be a ‘80-as évek közepe óta. Ma már egy globális bizniszről van szó, ami határokat szabadon átlépve vált azzá amivé. Európa, mint inkubátor remek munkát végzett, milliók szíve dobbant együtt a lábdobok taktusaira, Amerika, mint szülő később vette magához gyermekét, gyakorlatilag 15 év késéssel legalább ugyanakkora hype-hullámot keltve a hallgatók között, csak jóval kommerszebb, fékezett habzású zenei témákkal.