 |
Brian Wayne Transeau (1971. október 4, Rockville, Maryland) alias BT amerikai zeneszerző, énekes, multi-instrumentalista, szoftverfejlesztő. Édesapja kormányalkalmazott (DEA/FBI ügynök), édesanyja pszichiáter volt. Közvetlen felmenői között senki sem volt zenész, egyedül dédnagyanyja volt hipermuzikális: 11 hangszeren tudott játszani, úgy néz ki tőle örökölhette a zenei géneket.
Négy éves korától tanult zongorázni, 8 évesen már a Washingtoni Zenei Konzervatórium diákja volt, 16 évesen került a bostoni Berklee Egyetem jazz szakára, ahol már kísérletező énje megmutatkozott. Idő közben folyamatosan csúszott rá a korai elektronikus zenei dolgokra, Vangelis (főleg a 'Blade Runner' filmzenéje), New Order, Depeche Mode, Kraftwerk, Afrika Bambataa, Newcleus és az akkoriban dívó breaktánc boom is hatással volt zsenge, fejlődő énjére, és folyamatosan az foglalkoztatta, hogy miként tudtak ezek a formációk ilyen számokat összerakni a stúdióban. Maga is zenei kütyüket tuningolt olcsó eszközökből, ezt a skill-jét a későbbiekben "profi" szintre fejlesztette.
1989-ben 18 évesen kikopott az egyetemről (más ilyen idősen kezdi). Fiatal felnőttként ott állt és gyakorlatilag célt kellett magának találjon, ez továbbra is a zene maradt számára. Fogta a sátorfáját és elindult Los Angeles-be szerencsét próbálni mint zeneszerző-énekes, de az amerikai álom ezen epizódja nem jött be neki. Gyakorlatilag instant ramen tésztával és a szupermarketekből csórt ételekkel húzta ki valahogy, hiába járta egymás után a stúdiókat felajánlva szolgálatait. Még ugyanebben az évben visszaköltözött Maryland-be és barátaival Ali 'Dubfire' Shirazinia-val és Sharam Tayebi-vel (azaz a Deep Dish-sel) kezdett közösen dolgozni, ami fordulópontnak bizonyult karrierjében.
"Ali-t azóta ismerem, amikor még zömében perzsa nyelven kommunikált. Ugyanabban a breakedance csapatban voltunk. Persze nekem kellett mindig a piszkos munkát végezni, a linóleum darabot és a beatbox-ot cipelni magammal. Rajta keresztül fedeztem fel olyan hangnemeket, melyek nincsenek a nyugati zenében. Sharam-ot 19 éves korom óta ismerem. Ekkoriban ők (lemez)kiadót akartak alapítani (ez lett a Deep Dish Records) én pedig lemezeket akartam készíteni. Ezért mindannyian eladtuk az autóinkat, hogy a befolyt összegből 200 példányt tudjunk nyomni vinylre a 'The Moment Of Truth'-ból, melyre elég jó visszhangok érkeztek. A második lemezünk a 'Relativity' hangzása és mondanivalója még több embernek jött át. Egyik jó barátom Karosh is ezidő tájt alapította meg a saját labelét a Musicnow-t, ahol a következő kislemezem az 'Embracing The Future' kijött, s ami az európai karrierem is berobbantotta."
Bár Amerikában a lőtéri kutyát sem érdekelte 1993-ban, hogy ki az a Brian Transeau és miben van benne, viszont Sasha révén az Egyesült Királyságban imádták, amit csinált.
„Miután megjelent az 'Embracing The Future' a MusicNow-n, Sasha felhívott. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ki ő. Emlékszem, hogy azt mondta: „A zene, amit csinálsz nagyon fontos, és az emberek Anglia szerte imádják. Sasha vett nekem egy repülőjegyet Angliába, hogy a saját szememmel és fülemmel győződjek meg erről."
Hősünknek sem kellett több, hóna alá csapta mobilstúdióját - egy 9 kilogrammos hordozható, 11 hüvelykes monokróm képernyős, 8 mega RAM-mal ellátott IBM PS/2-őt - és elindult felfedezni a ködös Albiont. Ugyanezen az úton írt alá a Perfecto-val, ahol az első két nagylemeze is megjelent.
"Sasha stúdiójában voltunk, amikor találkoztam Spencer-rel, a Perfecto A&R menedzserével. Lejátszottam neki néhány számot, így például a 'Divinity'-t és a 'Loving You More'-t, és ő azt mondta: „Figyelj, nem akarsz holnap bejönni az irodába? Az emberek szívesen meghallgatnák ezt.” Én pedig azt válaszoltam: „Persze, semmi gond, örömmel". Másnap bementem az irodájukba. A lobby-ban találkoztam Spencer-rel, aki azt mondta, hogy felvisz a konferenciaterembe, hogy mindenki előtt lejátszhassam, amit előző nap hallott. Mindenki bevonult a konferenciaterembe, amikor Spencer a DAT-okat kérte, el kellett keserítsem, hogy nem hoztam el, mert élőben akarom előadni ezt a néhány dalt. Láttam a pánikot a szemében, amikor Paul Oakenfold bejött. Kikapcsolták az összes telefont, én leültem és eljátszottam nekik tíz dalt. Amikor befejeztem, Paul odajött hozzám és azt mondta: „Haver, nem tudjuk, mit csinálsz, de mi is részesei akarunk lenni.”
 |
"Minden albumomnak külön ötlet és szabálykönyve volt. Mindent apróságot összeírtam ezekben: például hány számot tervezek rá, a pontos tempókat, hangnemeket, a stílusokat, lesz-e benne vokál, vagy sem, ha lesz mi legyen a szöveg. Az 'IMA'-hoz 70 oldalas "forgatókönyvet" készítettem, a 'The Lost Art of Longing' és a 'This Binary Universe'-hez 120 oldalasat. Ez segített abban, hogy ezt a nagy feladatot kis részletekre bontsam és apránként meg tudjam valósítani."
Brian a vokálokkal különösen "intim" viszonyt ápol, legyen szó akár saját, vagy vendégelőadók hangjáról.
"Miután a Talula című számán együtt dolgoztunk Tori Amos-szal mindenképp énekelni akart a következő albumomon (ez lett volna az 'ESCM', de végül nem erre, hanem az 'Ima' repress verziójára került fel a 'Blue Skies'című dal). Igazából nem volt kész zeném, amit odaadhattam volna neki, ezért ő a 'Divinity-'re énekelt rá, ami D moll hangnemben íródott. Egy 15 perces vokál session-t küldött teli improvizációkkal. A 'Blue' és 'Sky' szavakat sose énekelte egymás után. Apró hangokra, szótagokra bontottam a felvételt és egymás után raktam, amit kellett. Csak 5000 edit-ből állt a vokál rész, amit kb. egy hétbe telt megcsinálni. A zenei alapot F dúrban írtam, amihez egy gitárt használtam. Volt az egész produkcióban egy fura hangulati feszültség a vágások miatt, Tori teljesen le volt nyűgözve a végeredménytől."
Ha már vokál vágás Brian magát sem kímélte, amikor mikro mélységekig tördelte a saját hangját, amit végül szoftver formájában mások számára is elérhetőve tett. A stutter effekt (az Izotope-pal közönsen fejlesztett plugin) a vokálok fragmentálására, folyamatos változásban tartásra fókuszált, s a Guinness rekordok könyvébe repítette őt. A 2003-as 'Somnambulist (Simply Being Loved)' című száma csak vokál editből 6178 darabot tartalmazott, ami nem kis teljesítmény tekintve, hogy a technológia akkoriban még gyerekcipőben járt és a rövid vágások egymás után helyezése manuálisan történt.
Persze a spontaneitás sem hiányzott a repertoárjából és néha pont ezek a váratlanul előhúzott apróságok hozták meg számára a sikert. Első filmzenei munkája a Vin Disel nevével fémjelzett 'Halálos Iramban' ('The Fast & The Furious') autós mozifilmhez készült. A gyorsulások dinamikája, a füstölgő kipufogók sziluettje eleve egy feszesebb zenei aláfestést kívánt meg, viszont Brian még "életszerűbbé" akarta tenni a soundtrack-et, ezért Rob Cohen rendezőtől különböző autóalkatrészeket kért be a forgatásról, hogy a fémes percussion hangok még realisztikusabbá tegyék az audiovizuális élményt.
BT nagy erőssége mindig is az volt, hogy a trendekhez viszonylag korán csatlakozott és jó ízléssel prezentálta saját adaptációit. Az 1995-ös 'Ima' esetében (japán szó, jelentése: most) egyfajta new age romantikával beoltott, house-trance fúziót álmodott meg. Az 1997-es 'ESCM'-nél az eklektika dominált, ami az adott korszakot is jellemzte: trance, drum 'n bass és downtempo zenék egyaránt megfértek egymás mellett. Az 1999-es 'Movement In Still Life' a törtütem és azon belül is a nu skool breakz felé mozdult (Kevin Beber és Adam Freeland hatása elvitathatatlan ebben), de nem felejtette el a trance kedvelőket sem ('Dreaming', 'Godspeed', 'Mercury & Solace', 'Namistai'). A 2003-as 'Emotional Technology'-t sokan visszalépésnek értékelték főleg a korábbi albumok tükrében, a rendkívül vokál központú popos dalkompozíciók miatt, viszont a zenei irány ennyit változott egy évtized alatt. Amikor már épp leírták volna előhúzott egy újabb nyulat a kalapból és más stílusokat fedezett fel magának: a 2006-os 'This Binary Universe' hatalmas közönségsiker lett, amit főleg a glitch, ambient és IDM kedvelők istenítettek részletessége, kidolgozottsága és zenei témái miatt.
Brian a mai napig aktív és folyamatosan ad ki új albumokat, instagram oldalán is gyakran posztol régi sztorikról, relikviákról, stúdió vasakról és rögzítési trükkökről, érdemes őt követni.
További érdekességek:
A 'ESCM' album borítóján szereplő obeliszk nem grafikai utómunka eredménye, a kép kedvéért építették fel azt Izlandon
BT az alábbi zenék létrejöttében is segédkezett: Billy Ray Martin 'Running Around Town', Jan Johnston 'Flesh', Peter Gabriel 'The Tower That Ate People', Britney Spears 'I'm Not A Girl, Not Yet A Woman', N'SYNC 'Pop'.
2011-ben jelölték a Legjobb elektronikus zenei/dance album kategóriájában ('These Hopeful Machines') Grammy-díjra, de végül nem nyerte el
Az 'Emotional Technology' albumának felvételei alatt betörtek hozzá és kirámolták a stúdióját, így jó pár számot teljesen újra kellett vennie a lemezre.
Felhasznált források:
Wikipedia.org,
Urbpro.tripod.com
Discogs.com - BT - 10 Years In A Life sleeve notes
Medium.com/12edit
Guinnessworldrecords.com
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése